Műcsarnok - A színtiszta valóság

Interjú Gulyás Gáborral, a Műcsarnok igazgatójával

 

A Belvárosból induló két kilométer hosszú sugárutat zárja le a gazdasági felívelés korszakának jelképe, a millenniumi ünnepségek központi helyszíne, a külföldi turisták egyik kedvelt fővárosi célpontja, a Hősök tere. A tér két oldalán antik stílust idéző épületek, a művészi teljesítmények nemzetközi hírű kiállítóterei állnak: a „klasszikus” művészeti alkotásokat bemutató Szépművészeti Múzeum, valamint a kortárs művészet kiállítóhelye, a Műcsarnok. A kiegyensúlyozottság jegyében tervezett épületekben rendezett kiállítások népszerűsége viszont egyáltalán nem mondható kiegyensúlyozottnak.

 

A „klasszikus” művészetet bemutató Szépművészetit 2010-ben 525 ezer látogató kereste fel, a Műcsarnok viszont csak 18 ezer jegyet adott el az elmúlt évben. A Műcsarnok jegyeladási mutatója azonban nem csak a Szépművészeti Múzeummal összevetve alacsony, nemzetközi példák mutatják, hogy kortárs múzeumok is lehetnek népszerűek; a londoni Tate Gallery két kiállítóhelyét 2007-ben 6,8 millió ember kereste fel. A különbség akkor is elgon­dolkoztató, ha tudjuk, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni sem a két ország, sem a két város, sem a két intézmény anyagi helyzete közé. Gulyás Gáborral, a Műcsarnok Kiemelten Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság februárban kinevezett ügyvezetőjével a kortárs művészet, a látogatószám és a gazdaságos működtetés, a nyereségesség viszonyával kezdtük beszélgetésünket.

 

 

 

Egy-egy kiállítás értékét nem csak a látogatószám határozza meg, de szerintem az ország egyik legismertebb, turisztikai szempontból is frekventált helyén, a Hősök terén álló intézmény esetében kínosan alacsony ez a szám – kezdi értékelését Gulyás Gábor. – Mindez aligha független attól, hogy a Műcsarnok előző vezetésének koncepciójában a fiatal művészek bemutatása szinte mindent felülírt. Erről az aránytalanságról a potenciális látogatók zöme a távolmaradásával nyilvánított véleményt. Ennek eredményeként nemcsak az intézmény szakmai elismertsége csökkent, hanem a jegyár-bevétele is. A kortárs művészet bemutatását nem lehet piaci alapokra helyezni, de napnál világosabb, hogy az állami támogatás mellett egyre több pénzt kell saját bevételeinkből előteremteni. Elfogadhatatlan, hogy egy egységnyi jegybevételre négy egység állami támogatás jusson.

 

Az alacsony látogatószám az intézmény kommunikációjának rossz hatékonyságát is mutatja. Ennek megváltoztatá­sához persze kell némi idő, de új vezetőként az első intézkedéseim egyike az volt, hogy leállítottam a kis példányszámú heti- és havilapokat előnyben részesítő, a marketing szempontoktól nagyvonalúan eltekintő hirdetések rendszerét. Hamarosan áttérünk a projektkommunikációra. Persze addig is igyekszünk új promóciós csatornákat találni – éppen most dolgozunk például a környékbeli szállodákkal, programszervezőkkel való kapcsolatunk ki-, illetőleg újraépítésén.

 

– A Műcsarnok anyagi forrásainak döntő hányadát az államtól kapja.

 

– Az államtól a Műcsarnok közhasznú támogatást kap – ezt szinte teljesen egészében a bérekre és az épület fenntartására fordítjuk. Az idei üzleti tervünk szerint mindössze 10 millió forint saját forrás maradt a szakmai munkára. Azaz csak maradt volna, mert a minisztérium nem fogadta el az előző évi támogatásunk elszámolását, s emiatt abból 26 millió forintot vissza kell fizetnünk. Tehát a jelenlegi helyzetben az állami támogatás nem fedezi az épületfenntartást és a béreket sem. Ez elkeserítő, hiszen a magyar kortárs képzőművészet első számú nemzeti intézményéről van szó. Ráadásul a jelenlegi állami támogatás az öt évvel ezelőttinek a fele – pedig akkor is alulfinanszírozottnak számított a Műcsarnok. Ebben a helyzetben természetesen felértékelődik a támogatók szerepe. Sajnos az intézmény két jelentős szponzora közül az egyik visszalépett az idei megállapodástól, a másik felére csökkentette a támogatását. Szponzorok tekintetében amúgy is rosszul állunk: a teljes bevétel 5%-át sem tette ki az elmúlt években a szponzori támogatás; a MODEM-nél például ez az arány 23–25%.

 

– Milyen támogatási rendszert szeretne kiépíteni?

 

– Először is szeretném, ha a Műcsarnoknak lenne egy főtámogatója. Jelenleg is tárgyalok egy ismert hazai céggel, nagyon jó lenne, ha meg tudnánk nyerni főtámogatónak. A főtámogató mellett az egyes projektek támogatására szeretnénk megnyerni szponzorokat – ez lehet a támogatói rendszer második pillére. A szponzori rendszer harmadik pillére a médiatámogatók megtalálása, de itt sokkal jobban állunk, mint a másik két területen: a napokban sikerült megállapodni például az MTVA-val. 25 millió forintnyi támogatást kapunk tőlük, ami a jelenlegi helyzetünkben komoly segítség.

 

– Pályázatokból nem próbálnak meg pénzt szerezni?

 

Belföldi pályázatokon rendszeresen indulunk, és több alkalommal nyertünk is támogatást, de ezek a költségvetésünkhöz képest alacsony összegek. Természetesen a néhány százezer forintos összegek is fontosak, de ha nemzetközi színvonalú projektekben gondolkodunk – márpedig a Műcsarnok és a magyar képzőművészet rangja ezt kívánja –, ezek vajmi keveset tudnak segíteni a finanszírozásban. A jelentősebb nemzetközi pályázatokon a Műcsarnok a korábbi években nem vitézkedett, pedig ott komolyabb támogatási összegeket lehet nyerni – a MODEM-ben például éppen most fejezünk be egy 250 millió forintnyi uniós projektet, mindössze 10%-os önrésszel. Ezen a területen komoly lehetőségek vannak, a tervezett új szmsz ezért már tartalmazni fogja egy pályázati referens munkatárs alkalmazásának lehetőségét.

 

– Kinevezése után változtatott-e a munkatársak összetételén, létszámán?

 

– Mivel nem ismertem közelebbről minden alkalmazottat, ezért a váltáskor nem voltak személycserék, mindenki tiszta lappal indulhatott. Mára kiderült, kik azok, akik nem tudnak alkalmazkodni a megváltozott elvárásokhoz, mint ahogy az is látszik, hogy kik végeznek nagyszerű munkát – például a múzeumpedagógiai programot elkötelezett és szakmailag kiváló munkatársunk vezeti.

 

A Műcsarnok Kiemelten Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság 2007. július elsején alakult meg a jogelőd kht.-ból. A szervezeti átalakulás következményeként érdekes munkajogi helyzet állt elő: a Műcsarnok nonprofit kft.-ként működik, ugyanakkor a munkavállalók úgy vannak foglalkoztatva, mintha közalkalmazottak lenné¬nek (de nem a mostani, hanem a régi feltételek szerint). Emiatt, bár szükséges lenne, nagyon nehéz személycseréket végrehajtani, hiszen a bértömeg-gazdálkodás következményeként az elküldött kolléga helyére nem tudok mást felvenni addig, amíg a felmondási idő tart – ez legalább hat hónap. Nemcsak vezető munkatársakról van szó – akad például olyan teremőr is, akinek az elbocsátása másfél millió forinttal terhelné meg az intézmény költségvetését, miközben havi fizetése mindössze 90 ezer forint.

 

Egyébként az, hogy a Műcsarnoknak jelenleg több mint hatvan munkatársa van, nem független az elavult műszaki rendszertől. A kazán vagy a klíma-rendszer például egy-egy ember 24 órás felügyeletét igényli – ez máris hat alkalmazott. Létszámcsökkentésre ezen a területen csak akkor lesz lehetőség, ha épületgépészetileg megújul az intézmény.

 

– Ide kapcsolódik a kérdés: milyen az épület műszaki állapota?

 

– A kiállítótermek a kilencvenes évek elején végzett felújításnak köszönhetően nincsenek rossz állapotban. Viszont az épület felújításra szorul, több helyen mállik a vakolat, és épületgépészeti szempontból is lenne mit modernizálni.

Az elmúlt években gyakorlatilag semmit nem költöttek az épületre, és egyelőre nem is látszik a probléma megoldása. Fontos lenne, hogy évről évre rendelkezésre álljon a folyamatos karbantartás és a hibaelhárítás forrása – a rendszeresen ismétlődő tűzoltások helyett kiszámítható állagmegóvásra kellene berendezkedni.

 

– Térjünk vissza a látogatókhoz és a kiállításokhoz. Valamennyi előre tervezett idei kiállítást sikerül megrendezni?

 

– A kiinduló helyzet messze nem optimális. Úgy vettem át a Műcsarnokot, hogy az idei év kiállításai már le voltak kötve – ezeket a megállapodásokat annak ellenére aggályos lett volna felmondani, hogy a már említett nem igazán látogatóbarát gyakorlatot folytatják. Elkeserítő, de a legutóbbi tárlatunknak, az Egyszerű többségnek alig volt ezer fizető nézője. Egy tervezett kiállítást anyagi okok miatt kénytelen voltam lemondani – pedig Xavier Veilhan kortárs francia művész tárlata messze a legizgalmasabb lett volna a rám hagyott tervek közül. Remélem, hogy az érintettek, akiknek nyilvánvalóan rosszul esett a kiállítás lemondása, megértik indokainkat. Rossz volt meghozni ezt a döntést, de még rosszabb lett volna azokkal a beérkező számlákkal szembesülni, amelyeket forrás hiányában nem tudtunk volna kifizetni. A megrendezéséhez szükséges 32 millió forintból mindössze ötszázezer állt rendelkezésre, ezen felül a kiállítás kurátorának húszezer eurót kellett volna fizetni az általános egy-két ezer eurós kurátori díjakhoz képest. A Műcsarnok jelenlegi helyzetében ezt nem lehetett vállalni.

– Hogyan tervezik megtölteni a jelenleg ürességtől kongó kiállítási termeket?

Mindenekelőtt jó kiállításokkal. De ez nem elég – át kell alakítani a tárlatok kommunikációját is. Az lenne az ideális, ha saját bevételeink elérnék a negyven százalékot – a jelenlegi részaránya 20% alatt van. A magaskultúrát mindenhol támogatja az állam, de olyan időket élünk, amikor nem nélkülözhetjük a saját bevételt.